3. fejezet

Adrien

Már megint nem sikerült. Sosem tudom elmondani Katicának, hogy szeretem. Pedig ez az érzés a megismerkedésünk óta kikívánkozik belőlem. Akkor meg miért nem megy? Miért nincs rá sohasem esélyem? Ez annyira igazságtalan. Így folyton azt hiszi, hogy csak szédítem, ami fáj. De most... most azt hittem megtehetem. Hiszen míg a raktárban ültünk Katica volt, aki a hátamnak dőlt. Oh istenem és milyen édes volt. Egy olyan oldalát mutatta meg, ami sokkal jobban elmélyítette az érzéseimet. A hangja annyira törékenynek tűnt. Bárcsak láthattam volna az arcát. Viszont kénytelen voltam betartani a szavamat, tudom, hogy sosem bocsájtott volna meg, ha megfordulok. Mégis... ott volt pontosan mögöttem egy egyszerű lány, akibe szerelmes vagyok és én azt sem tudom ki az. Ez már a második alkalom, mikor elszalasztom, hogy leleplezzem.

- Úgy érzem kezdek teljesen becsavarodni - nyögök fel bosszúsan és mikor felülök az ágyamon azt látom, hogy Plagg azt az orrfacsaró szagú sajtját eszi. - Meg vagyok verve veled.

- Egyszerűen csak nem tudod értékelni az ínyencségeket.

- Én csak a szagukat nem bírom.

Mivel rám se hederítve visszafordul a sajtjához, inkább felállok és az ablakomhoz sétálok. Kezdem lassan úgy érezni, hogy fel kéne adnom, hogy egy olyan lány után fussak, aki sosem lehet az enyém. Jobbat érdemelne nálam. Ezt még én is tudom. De ahányszor csak erre gondolok, úgy érzem a szívemet szétszakítja a fájdalom. De mostanság csak ez jár a fejemben és lassan Katica is kezdi észrevenni. Pedig nem akarom, hogy aggódjon... Vagyis... nem kéne... De a fenébe is! Igenis aggódjon értem! Gondoljon rám és ne tudjon kiverni a fejéből! Legalább ennyit hadd kapjak meg tőle. Sóhajtva megfordulok és az asztalon lévő esszémre sandítok. Talán jobb lenne elfelejtenem Katicát, hogy egy olyan lányra figyelhessek, aki talán képes lenne szeretni. Pont mint Marinette. Ő kedves, aranyos, okos, tehetséges és mindemellett gyönyörű. Akkor meg mi a baj velem? Bár... az utóbbi időben igazán megkedveltem...

- Ebben a kalitkában nem tudok gondolkozni - utalok itt a szobámra és mivel a nap utolsó sugarai is kezdenek eltűnni a horizonton, ezért úgy döntök, a szökés az egyetlen mentsváram. - Plagg, karmokat ki!

Miután átváltozok, kimászok az ablakon az én hőn áhított szabadságomba. De pont mint egy kóbor macska, céltalanul kezdek bolyongani az éjszakában. De érdekel merre visz az utam, csak azt remélem, hogy a végén megoldásra lelek.

***

Miután kifáradtam, egy tetőre telepedtem. Fogalmam sincs mennyi ideig ültem ott, mikor egy édes hang ütöttem meg a fülem.

- Mit csinál idekint ilyen későn az én kiscicám? - mikor felnéztem, az én pöttyös ruhás hercegnőm nézett rám.

- Katica! - ennél tovább nem is vártam, rögtön mellé siettem. - Csak nem követsz engem? - a gondolat mosolyt csalt az arcomra.

- Álmodozz csak. Butus... Azt hittem valami baj van, hiszen olyan szomorúnak tűntél. De ezek szerint csak képzelődtem - megrázza a fejét. - Többször ne ijessz így meg, aggódtam érted - ahogy ezek a szavak elhagyták az ajkait az én szívem is meglódult. A saját szívdobogásomtól még a saját hangomat sem hallottam.

- Tényleg? Aggódtál értem, bogárkám? - kérdem boldogan és a zavarát látva én a fellegekben járok. Hát ilyesmit is ki tudok belőle hozni.

- Csak egy kicsit... - ahogy elfordul, az az egyik legédesebb dolog, amit valaha láttam. Legszívesebben most odalépnék, hogy átöleljem.

- Ez életem legboldogabb napja! - szalad ki a számon.

- Eh?... Hát... Akkor ha ilyen boldog vagy megyek is.

- Ne menj még... - gyorsan elkapom a kezét és a szemébe nézek. Most... most kell neki elmondanom. Nem lesz még egy ilyen alkalmam. - Katica... Valamit már régóta el akarok mondani neked. Tudod én...

- Ne rontsuk el ezt a szép estét - a szavai késként mélyednek a szívembe, ezzel elvágva a mondandómat. - Nem tudom mit akarsz mondani. De tudom, hogy ha kimondod, akkor valami meg fog változni. Inkább csak üljünk le és nézzük a csillagokat - az ég felé fordítja a tekintetét, én pedig úgy érzem legyőztek. Feladom... Sosem fogja megtudni, hogy érzek iránta. El kell engednem ezt a varázslatos katicabogarat.

- Legyen... - sóhajtok és egy mosolyt erőltetek magamra, majd felé nyújtom a kezem. - De ugye velem maradsz? - legalább még ma, had érezzem azt a boldogságot, amit az okoz, hogy velem van.

- Hát persze - mosolyogva a kezembe csúsztatja a sajátját és leülünk az egyik közeli lapos tetőn, a hátunkat pedig a falnak támasztjuk.

Némán nézek fel a csillagokra, amiket annyira nézni szeretne. Szépek, de... Ezek csak fénylő pontok, amik igazából borzasztóan messze vannak. Az én csillagom pedig, lassanként ugyanígy fog eltávolodni tőlem. Mielőtt még felfognám a dolgot, érzem, ahogy a vállamra súly nehezedik. Mikor pedig odanézek, azt látom, hogy nekem dőlve rám hajtotta a fejét. Ettől akaratlanul is pír kúszik az arcomra és zavarba jövök. De perceken belül hallom, ahogy a légzése lassú és egyenletes lesz. Elaludt... Nincs mit tenni... Átölelem, aztán mielőtt észbe kaphatnék az állára kulcsolom az ujjaimat és finoman felfelé billentem a fejét, vigyázva, hogy fel ne ébredjen.

- Szeretlek... - suttogom és az ajkaihoz hajolok, ám valami megállít. Nem tehetem... Elengedem és végül egy finom csókot lehelek a homlokára. Aludj csak, én édes hercegnőm. Egy picit magamhoz szorítom és a hideg falnak döntöm a fejemet. - Annyira ostobának érzem magam... - motyogom, aztán lassan én is lehunyom a szemeimet.

***

Mikor felébredek, a kedves napfény rettentően bántja a szememet. Ám ami még jobban bánt, az az, hogy Katica eltűnt. Mondjuk, mi a fenéért várt volna arra, hogy felébredjek? Én pedig miért foglalkozok ezzel? Tegnap feladtam a reménytelen küzdelmet. Ideje rájönnöm, hogy más lányok is léteznek. Felállok és kinyújtózok... Áu... Ez a tetőn aludjunk, dolog nem tett jót a hátamnak. De aztán realizálok pár dolgot. Kezdve azzal, hogy a nap nem most kelt. Én pedig biztosan el fogok késni... Elkerekednek a szemeim és villámgyorsan hazasietek, aztán visszaváltozok és egy gyors zuhany után lerobogok a lépcsőn. Nathalie kissé morcosan pillant rám, én pedig gratulálok magamnak. Ez egy rossz nap lesz, már előre érzem.

És milyen igazam lesz. Kések, ami miatt leszidnak. Az esszét természetesen otthon hagytam, de szerencsére, délután még behozhatom. Aztán a szünetben Chloé lógott a nyakamban. Mire véget értek az órák legszívesebben meghaltam volna. Elkeseredetten kaptam fel a táskám, mikor Marinette odalépett hozzám, némi aggódással az arcán.

- Minden rendben, Adrien? Olyan szétszórtnak látszol.

- Semmi komoly. Ez csak egy balszerencsés nap. De kedves, hogy aggódsz - megajándékozom egy őszinte mosollyal

- U-Ugyan már... Így is nagyon menő vagy... Mármint... Így is lehetsz az.... Vagyis... Még lehet jó a nap... - már megint ez... Néha fogalmam sincs mit akar. De azt hiszem, bátorítani próbál...

- Uhm, köszi... Azt hiszem... - a zavarát látva csak megrázom a fejemet. Olyan különös lány. - Majd később találkozunk...

- Várj... I-Igazából...

- Mit szeretnél? - meglepő... eddig még sosem mondott nekem semmit. Mármint, úgy hogy nem én kezdeményeztem a beszélgetést. Kíváncsivá tett.

- Izé... szóval... arra gondoltam, hogy... - itt megáll és nagy levegőt vesz. - Hogy eljönnél velem moziba? Esetleg... ha ráérsz... De az se gond, ha nem...

- Um... - vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjek el vigyorogni. Láthatóan így is tudja, mennyire vicces volt az, amit az imént produkált. De... hihetetlenül aranyos is. - Persze, miért ne? Csak mi ketten megyünk?

- Nem! Vagyis igen.... Azaz... nem tudom... Szeretnéd, hogy többen legyünk? - a hirtelen kérdés meglep és megrázom a fejem.

- Nem. Ez így pont jó lesz - elmosolyodok és megfordulok. - Viszont muszáj mennem. Majd később pontosan megbeszéljük - gyorsan ki is megyek, hiszen a kocsi már régóta vár rám odakint. De a hazaúton végig mosolygok. Szóval egy mozi... Érdekesen hangzik...