2. fejezet

A földön ülünk Fekete Macskával, egymásnak háttal és megkötözve. Csak épp nem kötelekkel hanem könyvek mondataival. Ms. Delenay... vagyis... A Könyvek Őre sikeresen túljárt mindkettőnk eszén és most Párizs utcáin tombol. Mi pedig... A raktárban porosodunk a többi könyvvel. A legjobb pedig, hogy mindkettőnk amulettje a végén jár. Most mihez kezdjünk?

- Mégis, hogy kerültünk már megint ekkora slamasztikába? - kérdem teljesen feleslegesen.

- Hát... - kezdené, de a szavába vágok.

- Ez költői kérdés volt - sóhajtok és az amulettem jelezni kezd. Már csak egy pöttyöm maradt. - Azonnal ki kell innen jutnunk, fogy az idő.

- Nem úgy néz ki, hogy meg tudnánk lépni.

- Képzeld Sherlock, erre én is rájöttem. De ha jól tudom neked sem maradt már sok időd. Tehát muszáj.

- Nem muszáj...

- Micsoda? - a szívem hirtelen kihagy egy ütemet a félelemtől. - Nem tudhatjuk meg ki a másik, emlékszel?

- Nem kell megtudnunk. Figyelj... ha becsukjuk a szemünket, akkor nem fogjuk látni egymást, ráadásul háttal is vagyunk.

- Honnan tudjam, hogy nem fogsz mégis meglesni?

- Macska-becsület szavamat adom. Ne aggódj bogárkám. Tudni akarom, hogy ki vagy, de... Attól sokkal jobban félek, hogy megutálsz, ha most mégis megnézem.

- Macska... - a szavaitól különösen kezdem érezni magam. Olyan melegség öntötte el a szívemet, mint mikor Adrien mellett vagyok. Érzem, hogy egy halvány pír költözik az arcomra és hálát adok az égnek, hogy nem látja. - Köszönöm... - mondom mosolyogva. - Tudod, én is kíváncsi vagyok ki lehetsz.

- Hé, ha te leskelődni mersz, ne várd, hogy én visszafogjam magam.

- Ugyan már, kérlek... - erre mindketten nevetni kezdünk. - Ne aggódj, a titkod biztonságban marad.

Abban a pillanatban jár le, mindkettőnk amulettje és gyorsan behunyjuk a szemünket. Érzem, hogy Tikki az ölembe esik és épp annyira kinyitom a szememet, hogy lássam. A zsebem felé biccentek, hiszen van benne egy kis nasi, ami elég lesz, hogy visszanyerje az erejét. Szerencsére egyből tudja, mit akarok és a zsebembe bújik. Én pedig újból lehunyom a szememet. Furcsa ez az érzés. Olyan közel vagyunk egymáshoz, amennyire csak lehet, ráadásul álarc nélkül. Mégis... Nem fedjük fel egymás titkát és nem is félek attól, hogy kiderül. Bízok benne, ahogy ő is bennem. Biztonságban érzem magam. Finoman nekidőlök és elmosolyodok.

- Katica?...

- Köszönöm...

- Huh? De mégis mit? - kérdi zavartan.

- Én... Nem is tudom. Egyszerűen csak azt, hogy most megtehetnéd, hogy megfordulsz, de nem teszed. És azt is köszönöm, hogy itt vagy.

- Nem is nagyon tudnék máshová menni, de nem is akarok. Tudod, hogy bármit megtennék érted bogárkám.

A szavaitól még nagyobb forróság önti el az arcomat. Mi a fene? Miért ver ilyen gyorsan a szívem? Nyugodj meg Marinette, hisz ez a fiú a hátad mögött Fekete Macska, még akkor is ha éppen nincs rajta álarc. Nincs rajta... álarc... Kinyitom a szememet és már fordítanám a fejemet, mikor Tikki előbújik a zsebemből, ami észhez térít. A francba... Mégis mire készültem? Majdnem... Még jó, hogy idejében leálltam.

- Én kész vagyok, na és te?

- Azt hiszem, én is - feleli magabiztosan.

- Helyes...

***

- Szép volt! - öklözünk össze Macskával és aztán a könyvtár felé pillantok. - Ideje elindulnom - előveszem a jojóm, de ekkor Macska megfogja a csuklóm.

- Várj! - megállok és ránézek. - Én... Nem tudnánk egy kicsit beszélni?

- Sajnálom, de muszáj mennem. Neked nincs semmi dolgod? - a szavaim hallatán elgondolkodik és elenged.

- De igen... - a szomorú arcát látva összeszorul a szívem és finoman megérintem a karját.

- Úgy nézel, mintha most látnál utoljára - elmosolyodok. - Pedig legközelebb is számítok a cicusomra.

- Állok szolgálatára hölgyem - térdel le miközben a kezébe veszi az egyik kezemet és az arcán újra feltűnik az a magabiztos mosoly. De aztán nevetve elhúzom a kezem és a jojómat előkapva lelépek.

Ma megint olyan furcsán viselkedett. Bár... mikor nem furcsa? Inkább én vagyok az aki nem is hasonlít önmagára. Ezen azonban nincs sok időm gondolkozni. Ahogy a könyvtár közelébe érek elbújok és visszaváltozok. Aztán berohanok az épületbe és az olvasóterembe megyek. Adrien pedig sehol... Ettől egyből rémület tör rám. Csak nem megsérült? Ha ez így van, az csakis az én hibám. Oh istenem, el kellett volna magammal rángatnom. Miközben rémképek ezreit látom a szemem előtt, hirtelen egy kéz érinti meg a vállamat. Mikor megfordulok, Adrien mosolya köszön vissza.

- Oh istenem... - a nyakába borulok és erősen magamhoz ölelem.

- Marinette? Mi történt? - a hangja ráébreszt arra mit is csinálok, így gyorsan elengedem és hátralépek.

- É-Én csak... Örülök, hogy jól vagy... - még mindig csak pislog rám. Ez ciki...

- Ennyire még nem örültek ennek... - egy visszafogott mosollyal kap a tarkójához. De aztán az asztalunk felé pillant. - Mi lenne, ha befejeznénk az esszét? Akkor végre hazamehetünk. Kalandos nap volt - csak bólintok és kénytelen vagyok egyetérteni. Bár én nem ezt a jelzőt használnám...

Végül egész hamar elkészülünk, így kelletlenül elbúcsúzok tőle és hazamegyek. Otthon pedig végre elterülhetek az ágyamon és ismét visszagondolhatok Macskára. Álljunk csak meg egy pillanatra! Miért gondolok én Macskára? Adrienre kéne gondolnom, hiszen végre kettesben tölthettünk egy kis időt. Erre én amiatt a butus cica miatt aggódok. Hihetetlen...

***

Kb. éjjel 11 óra körül járhat az idő, de képtelen vagyok elaludni. Megint el fogok aludni reggel... De nincs mit tenni, egyszerűen nem jön álom a szememre. Így kimászok az ágyamból és az ablakomhoz lépek. Rengeteg csillag ragyog az égen és a hold is teljesen tele van. Milyen csodás éjszaka. Ekkor pedig azt látom, amire a legkevésbé számítok. Fekete Macska ül nem messze az egyik tetőn. De mit csinálhat ott.

- Marinette? - néz fel Tikki álmosan. - Aludnod kéne.

- Tudom... Gyere csak Tikki, van egy ötletem.

- Mit akarsz csinálni? - kíváncsian odajön mellém, én pedig az ablak felé bökök. - Szerinted mit csinál?

- Kiderítjük - kacsintok. - Tikki, pöttyöket fel!

Miután felöltöm a pöttyeimet, felmegyek a tetőre és egy közelebbi tetőre megyek. Fekete Macska... olyan szomorúnak tűnik...

- Mit csinál idekint ilyen későn az én kiscicám? - a hangomra felkapja a fejét és a szemei felcsillannak.

- Katica! - azzal a lendülettel felpattan és mellém ugrik. - Csak nem követsz engem?

- Álmodozz csak. Butus... Azt hittem valami baj van, hiszen olyan szomorúnak tűntél. De ezek szerint csak képzelődtem - megrázom a fejem. - Többször ne ijessz így meg, aggódtam érted.

- Tényleg? Aggódtál értem, bogárkám? - hihetetlenül széles mosolyra húzza a száját én pedig zavarba jövök.

- Csak egy kicsit... - elfordítom a fejemet.

- Ez életem legboldogabb napja!

- Eh?... Hát... Akkor ha ilyen boldog vagy megyek is.

- Ne menj még... - megfogja a kezem én pedig ránézek és a szemében újra szomorúságot látok. - Katica... Valamit már régóta el akarok mondani neked. Tudod én...

- Ne rontsuk el ezt a szép estét - vágok a szavába. - Nem tudom mit akarsz mondani. De tudom, hogy ha kimondod, akkor valami meg fog változni. Inkább csak üljünk le és nézzük a csillagokat - az égre pillantok, ahol a csillagok apró gyémántként ragyognak.

- Legyen... - sóhajt lemondóan, de aztán elmosolyodik és felém nyújtja a kezét. - De ugye velem maradsz?

- Hát persze - mosolyogva a kezébe csúsztatom a sajátomat és leülünk az egyik közeli lapos tetőn, a hátunkat pedig a falnak támasztjuk.

Egyikünk sem szólal meg, csupán csendben nézzük a csillagokat és nyugalom telepszik ránk. Valahogy én is megnyugszok a közelségétől és az eddigi fáradtság súlya végül elönti a testemet. Macska vállára hajtom a fejemet és lehunyom a szememet. Nem akarok aludni, de... annyira... álmos vagyok...