1. Fejezet

Marinette

- Ne felejtsétek el holnap leadni az esszéket irodalomból - figyelmezteti az osztályt a tanárnő mielőtt elhagyná a termet, én pedig a pánik szélén állok. Úristen! Teljesen kiment a fejemből!

- Ahogy látom te még hozzá se kezdtél - bár Alya mosolyog, mégis látom, hogy aggódik. - Nagyon árulkodó az arcod.

- Így van... de eszembe se jutott annyi dolgom volt.

- Miért? Mit csináltál?

- Én... öhm... - lássuk csak... Éjjel-nappal akumákra vadásztam és segítettem az embereken. Semmi extra. Kár, hogy Alya ezt nem tudhatja. - Nem is tudom.

- Valld be, hogy csak lusta voltál. De ha szeretnéd, segítek neked.

- Oh, az nekem sem esne rosszul - néz fel ránk Adrien, azzal a szívdöglesztő mosolyával. - Még nekem sem jutott rá időm, úgyhogy megírhatnánk együtt - a meglepettség, az öröm és az izgatottság különleges keveréke hirtelen elárasztja az egész testemet és csak akkor szólalok meg, mikor Alya az oldalamba könyököl. Áucs...

- Oh... Igen, persze, bármi amit csak akarsz... Akarom mondani biztosan oltári jól nézel ki írás közben... V-Vagyis az írás jó, nem? - Adrien meglepett arcát látva a legszívesebben elsüllyednék. Az agyam és a szám miért nincs ilyenkor összeköttetésben egymással?

- Oké... - zavartan megvakarja a tarkóját és feláll. - Akkor fél óra múlva a könyvtárban?

- Ott leszünk - válaszol Alya helyettem is, aztán csendben követen a tekintetemmel miközben elhagyja a termet. Az én drága barátnőm pedig hitetlenkedve és közben vigyorogva bámul rám. - "Oltári jól nézel ki írás közben"? Jaj kislány, néha még én is elképedek azon, ami kicsúszik azon a pici szádon.

- Tudod jól, hogy nem tehetek róla. Egyszerűen képtelen vagyok a közelében normálisan megszólalni.

- Hát pedig minél hamarabb meg kéne tanulnod, ha az esszét együtt akarjátok megírni.

- Dehát te is ott leszel, nem? - mosolygok, de amikor a szemébe nézek felugrok a helyemről. - Alya nem hagyhatsz egyedül vele! Nem állok készen rá!

- Jaj Marinette nyugodj már le, egyszer úgyis eljött volna ez a nap. Mondd azt, hogy én mégsem értem rá. Aztán kettesben csak összehoztok valamit és közelebb kerülhettek egymáshoz - a holmiját a táskájába pakolja és elindul az ajtó felé. - Csak hagyd hátra a cikis gondolataidat. Azok nélkül csodás lány vagy, hagyd hogy észrevegye. - Közli mosolyogva mielőtt kislisszol a teremből én pedig magamra maradok.

- Most mégis mihez kezdjek?

- Mi lenne, ha egyszerűen önmagadat adnád? - szólal meg Tikki végszóra. - Alyanak igaza van, csodás lány vagy. Csak egy kicsit kéne uralkodnod az érzéseiden.

- Tudom, hogy így hiszitek és talán igazatok is van. Legalábbis szeretném én is így látni. De tudod, ilyenkor azt kívánom bár mindig velem lenne Katica ereje. Olyankor képes vagyok normálisan viselkedni.

- Na de Marinette... Katica ereje mindig nálad van. Hiszen te vagy Katica. A pöttyeiddel, vagy anélkül, mindig is az leszel.

- Köszönöm Tikki - elmosolyodok és érzem, hogy a szívem némileg lenyugszik. - Jól van... Írjuk meg azt az esszét! - Tikki visszabújik a táskámba én pedig elindulok haza.

***

Pontosan fél órával később... Na jó, egy öt perces késéssel érkezek a könyvtár elé, ahol már Adrien vár. Mikor megpillant elmosolyodik, én pedig majdnem összeesek. Szerencsére anélkül sikerül elérnem hozzá.

- Már azt hittem hagyjátok, hogy egyedül írjam meg. Alya nincs veled? - kérdi, mikor látja, hogy Alya sehol sincs.

- Öhm... Nem, dolga akadt és nem tudott eljönni. De ketten is meg tudjuk írni.

- Igazad van, akkor menjünk.

Ahogyan gondoltam, Adrien úriember módjára előre engedett, aztán köszöntünk Ms. Delenaynek, a mindig mosolygós könyvtárosnőnek. Most is csak megrázta a fejét és a ragyogó mosolya elé emelte a mutató ujját. Mi pedig bólintottunk és gyorsan hátrasiettünk az olvasó terembe. Csak egy idős bácsi olvasott az egyik hátsó könyvespolc mellett, így lepakoltunk az ablak melletti asztalhoz egymással szemben. Addig még el is jutottam, hogy előpakoljam a füzetemet és könyvemet, de utána képtelen voltam felnézni.

- Marinette? - hallom Adrien hangját. - Jól érzed magad?

- P-Persze... Miért kérded?

- Csak mert mióta megérkeztél egyszer sem néztél rám - szinte hallom a hangján, hogy emiatt az a csodás mosolya lehervadt. Ezért aztán erőt veszek magamon és felnézek. Akkor pedig egyből magába zár az a gyönyörű zöld szempár. Milyen különös... olyan ismerős ez az érzés. De nem tudnám megmondani, hogy miért. - Ez nem parancs volt. Csak egy kicsit furcsának éreztem.

- Ne haragudj... Azt hiszem mostanában nem vagyok túl jó formában. Ez az esszé is csak úgy kiment a fejemből.

- Nekem mondod? Ha a tanárnő nem figyelmeztet, most sokkal nyugodtabb lennék.

- Hát én is... - na meg a szívem sem akarna éppen kiszakadni a helyéről. - De akkor miről is kéne írnunk?...

Mind a ketten belemerülünk a munkába és néhol segítünk egymásnak. Valahogyan nekem is sikerül egész tűrhetően viselkednem. Talán tényleg velem van Katica. Egy tömör háromnegyed óra múlva viszont fáradtan elnyúlok az asztalon.

- Elég volt... Ha még egy szót leírok görcsbe fog állni a kezem. Mi lenne, ha szünetet tartanánk?

- Jó ötlet - ejti a füzetére a tollat. - Már egy öt perce nekem is a szünet jár a fejemben. De olyan lelkesen írtál, hogy nem akartalak félbeszakítani - a kijelentésétől érzem, hogy elpirulok, de ezzel együtt elnevetem magamat.

- Tényleg? Pedig már fogalmam sincs mit írtam a papírra. Félek, hogy már nem csak az esszé szerepel rajta. De úgyis át kell írni egy külön lapra, tehát mindegy - felemelkedek a padról és a füzetemre pillantok. A margó mellett egy kezdetleges új ruha vázlata és néhány lányos szív díszíti a papírt. Valamelyik gyenge percemben, vagy gondolkozás közben firkálhattam fel.

- Hm? Megnézhetem?

- Eh? Ugyan, nincs benne semmi érdekes - gyorsan végigpásztázom a papírt és hála istennek egy Adrienre utaló A betűt sem írtam fel. - De ha szeretnéd... - átadom neki a füzetem és a rajzaim láttán elmosolyodik.

- Sose értettem a lányok miért rajzolnak szívet a füzetükbe... De a ruhaterveid láttán még mindig úgy gondolom, hogy tehetséges vagy. Nem hiába nyerted te a versenyt. Még apám is elismerte, hogy ügyes vagy.

- Ugyan már, zavarba hoz ha ennyit dicsérnek. Ráadásul az csak valami fura vázlat. A versenyre készült kalapot alaposan átgondoltam, így büszke lehettem magamra, mikor az apád dicsérte a munkámat. Elvégre egyszer szeretnék divattervező lenni.

- Remélem, majd én viselhetem az általad tervezett ruhákat. Feltéve, ha többször nem teszel rá tollakat - az arcát látva ismét nevetni kezdek.

- Rendben van, megígérem, hogy többé nem teszek tollat a ruháimra, vagy csak olyat, amitől nem kezdesz tüsszögni.

- Hálás lennék érte - ő is nevetni kezd, aztán mosolyogva rám néz, én pedig csendesen ugyanígy teszek. Hát nem volna egyszerű, ha így maradnánk örökre? De hirtelen kiáltást hallok és mindketten felkapjuk a fejünket. - Ez az előtérből jött nem? - Mielőtt válaszolhatnék, újabb kiáltások és zajok törik meg a könyvtár csendjét. Így gondolkodás nélkül kiszaladunk megnézni, mi történik.

Az előtérben rémült emberek kuporognak remegve a földön. A szoba közepén pedig egy fehér, kontyolt hajú nő áll. A ruhája olyan, mintha lapokból állna és írás állna rajtuk. Az arca pedig ismerősnek tűnik.

- Ms. Delenay? - suttogja meglepetten Adrien. Aztán gyorsan visszahúz, hogy ne vegyenek, minket észre. - Marinette bújj el gyorsan, hogy ne találjanak meg.

- Na és te? Veled mi lesz? - kérdem aggódva. Neki kéne elbújnia...

- Ne aggódj én is mindjárt megyek, csak még ellenőrzök valamit. Bízz bennem, jó? - bár semmiképp sem akarom magára hagyni, muszáj átváltoznom, hogy segíteni tudjak, így bólintok.

- Vigyázz magadra - egy hosszú pillanatig csak állunk és figyeljük egymást, de aztán gyorsan elfordulok és elfutok. Mikor meglátok egy ajtót gyorsan bemegyek és bezárom az ajtót. - Jól van Tikki, ideje hogy Katica színre lépjen - mondom, miközben kinyitom a oldaltáskámat, ahol eddig bujkált. - Tikki, pöttyöket fel! - Ahogy felöltöm Katica ruháját, rögtön kirontok a szűk szobából és az előtér ajtajában bújok meg, mikor valaki a vállamra teszi a kezét, amitől majdnem szívrohamot kapok. De aztán meglátom azt a két zöld macskaszemet és megnyugszok.

- Mikor jöttél bogaram? Azt hittem, hogy egyedül kell harcolnom - mosolyodik el és közelebb hajol.

- Csak az imént. De ne ijessz így rám és fogd vissza magad, kiscicám - az előtér felé pillantok. - Dolgunk van...